Bethlen Anikó Erdély egyik meghatározó főnemesi családja, a bethleni ághoz tartozó gróf Bethlen család tagja volt. 1938-ban született Kolozsvárt. Apja, gróf Bethlen Gábor Debrecenben végzett agrárakadémiát, anyja, a földbirtokos családból származó Ferencz-Mihály Éva gyermekorvos volt.

Bethlen Anikó első éveit Marosújváron tölti, ahol apja elvállalja nagybátyja, gróf Teleki Ádám birtokainak kezelését. A család a háború idején, 1944-ben Mezőmadarasról, az anyai nagyanya birtokáról Budapestre menekül. 1945-ben térnek haza – igen viszontagságos körülmények között – Marosvásárhelyre. Az alig hétéves Bethlen Anikó ekkor fertőződik meg járványos gyermekbénulást okozó vírussal, s a betegség egész életére elveszi tőle az önellátás, az önálló mozgás szabadságának lehetőségét. A háború után a családot megfosztják címétől, vagyonától, kitelepítik, apjának nehezen sikerül kétkezi munkát is találnia. Az első elemi osztályokat a marosvásárhelyi Református Elemi és Polgári Leányiskolában végzi, majd a Baross Gábor utcai iskolába jár. Hét osztály elvégzése után szülei egy szebeni, mozgássérültek számára létrehozott intézetbe küldik. Két évet tölt itt, társaival és az alkalmazottakkal beszélgetve tanul meg jól románul, a szász nővérekkel a német nyelvet gyakorolja. Hazatérése után, 1959-ben magántanulóként sikerül érettségiznie.  A nyelvtanulás a megváltozott életkörülmények között is egészen kicsi koruktól része a Bethlen-lányok mindennapjainak, apai nagyanyjuk, Bethlen-Bánffy Marianne tanítja őket angol, francia, német nyelvre.  Ezt a tudást Bethlen Anikó a későbbiekben önképzéssel tökéletesíti olyan szintre, hogy a nyelvtanításból származó jövedelem a következő évtizedekben a megélhetését biztosítja.

Az 1990-es évek elején létrehozza a Bethlen Alapítványt, amelynek célja a hátrányos helyzetűek foglalkoztatása, életkörülményeiknek a segítése. Bethleni gróf Bethlen Anikó 2020. július 1-én hunyt el. Bár élete komoly megpróbáltatások sorozata, hite, lelkiereje, tartása és kitartása, életigenlése és segíteni akarása mégis egy teljes élet harmóniáját teremtik meg. A régi tárgyak gyűjtése volt felnőtt életének meghatározó szenvedélye. Meggyőződése, miszerint „nem szabad veszni hagyni a múlt értékeit”, hiszen azok az erdélyi közösségek életmódjának az emlékei, „a szépség megtestesítői, zálogai, mert azt is megmutatják, hogy azoknak, akik készítették, és azoknak is, akik megrendelték, milyen szépérzékük, ízlésük, erejük volt, nem utolsósorban pedig anyagi hátterük”, arra sarkallta, hogy folyamatos anyagi áldozatot hozzon a tárgyak megszerzése érdekében.

Bár gyűjtött polgári környezetből származó tárgyakat is, gyűjteménye nagyobb részét az erdélyi magyar, román és szász paraszti közösségekből származó darabok képezik: különféle háztartási eszközök, fazekastermékek, gyári kerámiák, háztartási és lakástextíliák, viseletdarabok. A gyűjtemény gyarapítási időszaka mintegy negyven év (kb. az 1970-es évek elejétől a 2010-es évek elejéig). A tárgyak készítési és használati ideje nagy időintervallumot (XVIII. század közepe – XX. század utolsó negyede) ölel fel. 

A kiállítás gróf Bethlen Anikó néprajzi gyűjteményének textíliáiból és viseletdarabjaiból kínál válogatást. 2020–2021 folyamán az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány szervezésében került sor a textil- és viseletgyűjtemény felmérésére, a tárgyak szakértő bevonásával történő azonosítására. A beleltározott több mint 8400 tárgynak nagyjából fele háztartási és lakástextil, másik fele viseletdarab. A háztartási és lakástextilek között jelentős számú a Beszterce, Szeben, illetve Segesvár környéki szász közösségekből származó darab. A gyűjtő feljegyzései, illetve a stílusjegyek alapján azonosítható, magyar közösségekből származó textíliák többsége a Felső-Maros mentéről (Marosmagyaró), a Kis-Küküllő mentéről (Balavásár, Kiskend, Nagykend), Kalotaszegről (Alszeg, Felszeg, Nádasmente) származik. A román textilanyag főként hosszúkendőkből áll. A míves kivitelezésű darabok egy része önállóan kiemelve, míg mások az eredeti funkciót szemléltetve (díszágyak) kerültek kiállításra. Az alapanyag-használatban, alap- és díszítőtechnikákban, a díszítőmotívumokban mutatkozó sokszínűséget egyetlen, azonos módon szegett tárgytípuson, a hosszúkendőkön keresztül szemléltetjük. A viseletdarabok többsége Erdély olyan emblematikus tájegységeiből származik, ahol a viseletes öltözködés még a XX. század közepén is jellemző volt, s ahol tekintélyes méretű ruhatárak maradtak fenn, különböző időszakokból származó darabokat megőrizve. A mezőségi, kalotaszegi, székelyföldi, torockói magyar, moldvai csángó, Beszterce, Szeben, Segesvár környéki szász, Naszód vidéki, avasi, máramarosi, meregyói, Felső-Maros menti, munténiai, bánsági román viseletdarabok nagy része vászonholmi, közel egyharmada férfi és női ing.  

A gyűjtemény legtöbb viseletdarabja a mezőségi Székről származik, ez tette lehetővé, hogy a kiállításban az élő viselet sokszínűségét szemléltethessük. A bábukon látható öltözeteket a helyi normák szerint állítottuk össze, a gyakran csupán egy-egy szín jelenlétével, a díszítés mértékével vagy hiányával jelzett különbségek a közösség tagjai számára jelzésértékűek: kort, családi állapotot, alkalmat jeleznek. A hímzett kendők sokfélesége a viseletkészítésnek a XX. század második felében is intenzív voltáról árulkodik.  (dr. Tötszegi Tekla)